stand up and fight for ur life

elérkeztem egy olyan pontra, amikor azt mondom vége. nincs tovább. feladtam a harcot.
nem lenne értelme tovább küzdeni, hiszen úgyis tudom mi lesz a vége. tiszta pankráció. kijelenthetem, hogy kiütéssel győzött a szivem az eszem ellen. get in the ring.
akkor nem mondtam ki azt a dolgot, amit legszívesebben mondtam volna. most azt kívánom bár megtettem volna.
ha tudtam volna, hogy az volt az a pillanat, amelyre a lányok nagytöbbsége áhítattal várakozik, talán nem szalasztom el a lehetőséget. volna. már nem változtathatok rajta.
sounds like me.

megutáltam a zsebkendőket és az ágyat..
legszívesebben gyógyszert ennék gyószerrel. reggelire. ebédre. vacsorára.
Leilavoltam.

do NOT come closer

nem engedem közel magamhoz. olyan közel, hogy megérinthessen, észrevegye a szemem színét, esetleg a gyengeségemet. nem engedem olyan közel.. nehogy ott akarjon maradni.

te eltudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik egy idegen helyen? csak mész, mész előre mintha csak álmodnál. belenézel arcokba, melyeket még soha nem láttál, és nem is látod őket többé soha. a szíved összeszorul, a lábad már botladozik. félsz. de te csak mész, mintha menekülnél. önmagad elől menekülsz, csakhogy tudd.

szétesek. vagyis már szétestem. ölni tudnék.

love hurts, so fuck it. stay away from that shit.

miért van az, hogy akárhogy próbálkozok, nem tudom magam elé képzelni az arcát ?
viszont a szeme az tisztán előttem van.

most hogy belegondolok, egy kicsit deja vu-m van. najó, nem kicsit hanem nagyon. de nem az a tervem hogy úgy végzem mint legutóbb.

zsebkendő zsebkendővel. de valahogy sose fogy el..

tudod, az élet egyik furcsa jellemvonása, hogy az ember hónapokon át naponta találkozik valakivel, és olyan bizalmas barátságba kerül vele, hogy nélküle el sem tudja képzelni a létet. azután jön az eltávolodás: minden marad a régiben, és a barát, aki oly fontosnak látszott, egyszerre fölöslegesnek bizonyul. az életünk megy tovább a maga útján. néha-néha azért eszünkbe jutnak az emlékek. de valahogy észreveszed hogy nem hiányzik. végre nem.

invisibility

Ha megkérdeznéd tőlem, hogy milyen képességgel rendelkeznék legszívesebben azt mondanám, hogy láthatatlan szeretnék lenni . Mégpedig azért mert akkor büntetlenül tudnék gyilkolni. Minden velem szemben lévő embernek elvágnám a torkát. Nem értenék hogy mi van. Én meg csak hahaha. Nem lenne annyira poénos.

Azt mondod beteg vagyok ? Mondták már.

Leilavoltam.

when you ain't got shit to lose.

valahogy sötétben minden másnak látszik. sokkal borzasztóbbnak, mint amilyen. amikor egyedül vagyok, és már túlságosan késő van ahhoz, hogy világos legyen, mindenkiben csak a veszélyt látom.

szeretek késő este az egyetlen lámpa alatt állni.. gyomorgörccsel várni, hogy ki fog feltűnni. pedig már hallod a lépteit. egyrecsak közeledik. mintha a végzetedet várnád.. de elárulom, sokkal jobb kétségek között élni, minthogy tudd, hogyan végzed majd.

a hóban a lábnyomaimat keresem. miért nem látok egyet se ? annyira esik a hó, hogy rögtön befedi őket ? nem. csupán pár centivel a föld felett járok. szar lesz a landolás.

pénzre akarom beváltani a sebhelyeket a karomon. abból tudnék venni lehet egy új gitárt.

nyarat akarok ! hiányoznak a barátaim. télen ülhetek itthon.. nézhetem az ablakból a hóesést. meg a hóembert, amit a szomszéd kisfiú már megint lerombolt. nyomasztja a lelkemet. egyszer felgyújtom. vagy betöröm éjszaka az ablakát. majd még megálmodom. bár hatásosabb lenne átszúrni a torkát egy tűvel és várni, még elvérezzen. természetesen nem várnám meg. elmennék. 11 éves. háh. najó, nem vicces.

fuuuha.. teljes káosz van a fejemben. csakúgy cikáznak a gondolatok. ja nem, SZUHANNAK. ez a jó szó. hjjajj. látom semmi értelmeset nem tudok írni.

Leilavoltam.

meet me halfway

Kijelenthetem mostmár véglegesen, hogy önpusztító vagyok. Én ezt nem így akarom, de valahogy mindig sikerül megadnom azt a pici lökést .. sok pici lökés miatt véglegesen búcsút mondhatok neki.
Kiborulok.

Félek. Mégpedig nagyon félek. Attól, hogy megvalósítom az álmaimat, attól hogy minden tökéletes lesz, attól hogy aztán majd újra csalódnom kelljen. Igen, félek a nagy csalódástól, és inkább csak álmodom az egészről. Bár nehéz kicsit, mikor éppen csak egy karnyújtásnyira van és már-már adja magát a helyzet. Én hősiesen ellenállok, harcolok, nem érdekel ha bolondnak néznek. Inkább maradnék ebbe a köztes állapotba. Valahogy mindig a mennyország és a pokol között ingáztam. Mint a liftben. Pedig utálok liftezni. Most megállok félúton. Jobb lesz így.
Leilavoltam.

queen of the underground.

A lefele út mindig könnyebb, mint a felfele. Ez így van, nincs ezen mit magyarázni. Nagyon nehéz felküzdeni magad a csúcsra és elérni, hogy tiszteljenek. De akár a legapróbb hiba is visszatud rántani a pöcegödör mélyére. Úgy vigyázz a hibáiddal ! Inkább ne is hibázz.
Leilavoltam.

one way ticket.

Vagy lesz ebből valami, vagy végleg befejezem a próbálkozást. Érted, olyan mint a zsákbamacska. Sosem tudhatod mi lesz a vége. A lényeg, hogy bele kell adnod mindent, hátha sikerül. Ha meg nem akkor basztad, mert nincs visszaút. Nem kapod vissza se az erőfeszítést, se az időt. Ez ilyen. Talpra kell álnod, akkor vagy erős. Az a baj, hogy én már annyiszor talpra álltam egy-egy csalódás után, hogy nem tudom, hogy képes lennék-e rá újra.

You got a one way ticket
On your last chance ride
Gotta one way ticket
To your suicide.

Leilavoltam.

just to survive.

Megint visszarángattak az életbe. Valahogy mindig sikerül nekik. Szeretettel köszöntöttek az újabb feladatokkal, amiket meg kell oldani. 

Néha fáj kimondani az igazságot, de hogyha a boldogulásunk múlik rajta, akkor minden további nélkül megteszem. Már látom a fényt az alagút végén.. bár elég hosszú út vezet odáig, már nem érzem kilátástalannak a dolgaimat. Az már más kérdés, hogy az út elején már idegroncs vagyok. Agresszív, durva, antiszociális. Pozitív visszajelzések, nem ? Talán mindigis ilyen voltam, és most jobban kiütközött rajtam. Kéne valaki, akinek a vállára letudom hajtani a fejem,  ha elfáradtam. De görcsösen taszítok el mindenkit magamtól, nemhagyva esélyt annak, aki tényleg érdemes lenne rá. Főleg azokat taszítom, akiktől többet várok. Ez egyfajta védekezés. Félek a csalódástól, gyáva vagyok és nem utolsó sorban mazochista. 

When you reach the point of breaking
Know it's gonna take some time
To heal the broken memories
That another man would need
Just to survive

Coma.

Vannak napok, mikor szeretnék elbújni minden és mindenki elől. Lehúzni a rolót, sötétben ülni és józenét hallgatni. Mondjuk gunst. vagy akár avenged sevenfoldot. Elvonulni akár egy hétre is. Átgondolni mindent és visszamenni az életbe a megoldókulccsal a kezembe. Mintha semmi sem történt volna.. Rájöttem! Szeretnék kómába esni. Egy vagy 2 hétre. És amikor felébrednék meg lenne oldódva minden probléma. Senki se zaklatna kérésekkel, gondokkal, szívességekkel. Senki se szórakozna velem, nem b*sztatnának.

Észrevettem, hogy egy jó ideje csatamezőn élek, de nem értem hogy miért folyik a harc. A túlélésért ? Nem itt azt hiszem másról van szó. Becsület ? Az meg már rég kihalt az emberekből. A helyes válasz: a büszkeség. Mindenki a saját maga elveiért küzd foggal-körömmel. Én is ezt teszem, nem is tagadom. És ez normális körülmények között természetes is lenne.  De ez a mi helyzetünkben azt hiszem más. Mindenki fúrja a másikat, akár oktalanul, csakhogy fentebb kússzon azon a nyomorult ranglétrán. Én mindezt külső szemlélőként nézem.. nem szeretnék lesüllyedni az ő szintjükre. Megvan a magam kis világom és teljesen jólérzem magam. Márcsak félév és vége ? Hosszútávon. De addig még sok kínszenvedés vár rám/ránk. Bár ez nem tűnik innen olyan szörnyűnek.  Itt minden olyan nyugodt, békés. Nincsenek problémák, komplikációk, nézeteltérések, veszekedések, összeesküvések. Nincsenek is emberek. Nem akarok. Maximum egy ember hogy ne őrüljek bele a magányba. Ha emberek lennének körülöttem ugyanolyan lenne mint a másik, a valóságos világ. Mert mi magunk vagyunk a problémák. Másnak a szemében meglátjuk a szálkát, de a sajátunkban nem vesszük észre a gerendát. De nem tehetünk róla, emberi természetünknél fogva ilyenek vagyunk. Bár én ebből köszönömszépen nem kérek. Hatásos kilépőt akarok ebből a világból. 

Talán így észreveszik magukat. De nem várok el változást.

Slippin' farther an farther away
It's a miracle how long we can stay
In a world our minds created
In a world that's full of shit

Leilavoltam.

welcome back

Már megint itt van. Tud valamit ez a srác, hogy mindig megérzi mikor nem gondolok rá, mikor nem vágyom a társaságára, mert esetleg van más akinek a társaságára vágynék. Szóval itt van. De csak 10 percre, nem többre. Éppen csak annyi időre, hogy felboritsa a lelki nyugalmamat, ami sose volt. Tudja, hogyan kell játszani. De ellenállok a kisértésnek. Felvettem a pókerarcomat, amit annyira szeret. Ha az rajtam van, valahogy mindig érdekesebbnek talál. Nem szereti ha őszinte vagyok. Fél, hogy csúnya dolgokat mondanék neki. De van némi alapja a félelmének. Tudja ő magáról, hogy micsoda. Szinte égeti a lelkét. Égesse is. Minél tovább..

 
Boldog Születésnapot Lindi ! (L)
Hiányzol Bogi! (L)

perhaps so, perhaps not

Vagyok, aki vagyok. Senki, SENKI kedvéért nem fogok megváltozni. Vállalom a tetteim következményét és nincs szükségem arra, hogy biráskodjanak felettem, mert tanulok a hibáimból és nem követem el ugyanazt kétszer.
11:00 pm Csak nem hagy aludni ez a mennyország és pokol kérdése. Idegesit. Mármár terrorizál. És esik az eső. Kinézek az ablakon és mintha minden egyes esőcsepp önálló életre kelne. Engem keresnek. Még szerencse, hogy itt az ablak. Kitudja, lehet meg is ölnének. Szóval azon kaptam magam, hogy újra és újra ezen morfondirozok. Arra gondoltam, ha mégis a pokolba kerülnék, vajon lenne rá mód onnan is megszökni ?
Méghogy jobb tönkremenni, mint másokat tönkretenni. Egy szart! Nem érdemes olyanért küzdeni (még akkoris, ha pont nem teszel érte semmit se) aki nem érdemli meg. Szövi a hazugságait, mint pók a hálóját. Undoritó. Hihetetlen, de ha komolyabb dologról lenne szó, akár le is csukhatnának bűnrészesség miatt, pedig nem is csináltam semmit. Csupán rosszkor voltam rossz helyen. Ezt eddig betudtam annak, hogy 'ilyen a világ'. De mostmár valahogy nincs türelmem, kedvem se pedig idegrendszerem a megjátszáshoz. Még a végén a Mentálhigiéniai Kórházban kötök ki.
Néha úgy érzem skizofrén vagyok. Kezdem azt hinni, hogy burokban élek és amikor kipukkad lazán fújok egy másikat. De most úgy érzem nem sikerül újjabbat kreálnom. Ez van, beletelik majd pár napba, mig összeszedek annyi levegőt, hogy felfújhassam.
Ez az egész csak egy rohadt mozaik. egy tintapatronnyi paca. folt. formát te látsz bele. ha olyannak találod, fess neki bajszot, nevess rajta, vagy próbáld meg (próbáld fel) kirakni. rész egészben. egész egy részben. (részben részeg. majd ráébredsz).
állítólag altruisztikus vagyok.
állítólag extrovertált vagyok.
állítólag sablon királyság kartonkoronával.
állítólag cinikus vagyok.
állítólag szarkasztikus vagyok.
állítólag vagyok.
állítólag. ez kissé irónikus.

Ma találkoztam egy régi ismerősömmel, akit még soha nem láttam. Olyan sok rosszat mondtak róla, hogy már ördögszarvat képzeltem a fejére. Meglepően kedves volt. Főleg hozzám. A többiekkel kissé antiszociális. Sokat beszélgettem vele, érdekes fazon. Szerinte én egy 'sercegő bagolytoll' vagyok. Azóta is gondolkozom, hogy tényleg jól értettem-e. De ezt hozta ki az angol szótár.
Azt mondta nekem, hogy mindig van a zsebében egy fadarabka. merthogy ő igazából fából van. fából. facsemetéből. Akkor előhúzott a zsebéből egy pici ágacskát. Ezen elkezdtem gondolkodni, de úgy igazán. Ráébredtem arra, hogy hogyha ő fából lenne simán felgyújthatnám az Che Guevarás öngyújtómmal. De nem próbáltam meg. Bár a késztetés megvolt. Ehelyett valami ilyesmit mondtam.. 'so man, u don't mind swimming, right ?' Ezen elkezdtem nevetni. Nem műröhögés volt, hanem olyan igazi. De nagyonröhögtem. Annyira jólesett. Hülyén hangzik a saját 'viccén' röhögni az embernek, de neki is tetszett. Bár ezt nem mutatta ki.
Elég tanulságos beszélgetésünk volt. Nem mindennapi módon látja a világot és ez tetszett benne. Nagyon érdekfeszitő dolgokat mondott. Például azelőtt biztos voltam benne, mi helyes, mi helytelen, mi jó és mi rossz. De a világ még mindig rohadt egy hely. (- bocsi anyu, bocsi Isten.) Az emberek még mindig becsapják, elárulják, kirabolják és öldösik egymást…, egyénileg éppen úgy, mint országonként. Valamikor azt hittem, mindenre tudom a választ. Egyetlen világ van. Az olvasztótégely. De már nem vagyok olyan biztos benne. Az igazat megvallva már semmiben sem vagyok biztos. Ott van az a sok árnyék, különbség, kivétel. Mintha egy széttöredező világba születtem volna, amely tüstént megváltoztatja a kérdéseit, mihelyt azt hiszem, hogy megtaláltam rájuk a válaszokat.
Az is nyomasztó kicsit, hogy nincs bennem semmi eredeti. Az életem során megismert emberek közös erőfeszitése vagyok. Ez vicces. Najó, nemaz. De ha belegondolok, igy van. Mindig akarok valakihez hasonlitani, keresem az utat, hogyan lehetnék olyan mint az adott személy. De közben elfelejtem önmagamat keresni. De talán jobb is. Talán majd ha kicsit idősebb leszek megváltozik ez az egész, és nem vágyom majd arra, hogy másokhoz hasonlitsak. Talán nem kell magamat keresnem, csupán egy kis lelki békére van szükségem ahhoz, hogy majd saját magam találjon rám. Talán mégse. Talán hülyeség az egész és aludnom kéne. Talán túl sok a talán.
Bizonytalan vagyok. 
Leilavoltam.

szerintem superhuman.

Ha rá akarok jönni, ki is vagyok valójában, mit jelent egész életem - meg kell ismernem mind a jövőm lehetőségeit, mind a múltamat; tudnom kell, hogy honnan jöttem és hová megyek. Ámbár tudjuk, hogy az útvesztő végén a halál vár ránk, én nem mindig tudtam ezt; nemrégen a bennem élő kamasz még azt hitte, hogy csak mások halnak meg - de most már látom, hogy az út, amelyet ezen az útvesztőn belül kiválasztok: ez tesz azzá, ami vagyok. Nemcsak dolog vagyok; létezési mód is - egy a sok-sok mód közül -, és az a tény, hogy ismerem az utat, amelyet eddig megtettem, és azokat is, amelyek számomra még megmaradtak, segít majd megértenem, hogy mi lesz belőlem. 
Leilavoltam. 

to my special guardian angel

                                                                                        
 Még karácsony előtt irtam egy verset.
Az  egyedüli személynek, aki igazán ismer.
Az egyedüli személynek, akit feltétlenül szeretek.
Az egyedüli személynek, aki a legjobb barátom. 



I was sitting here thinking
of the words I want to say,
but they just wouldn't come out right
so I found a different way.

I got a piece of paper
and I wrote this poem for you,
but there's no way to thank you
for everything you do.

For always being nice to me
and staying by my side,
for helping fix my problems
and never leaving me behind.

For accepting my thoughts and feelings,
for you do understand them,
for never giving up on me
and being my best friend.

For making me laugh
and letting me cry
and saying you'd miss me
if I'd go far away.

Everything you mean to me
you could never know
In all the ways you've changed my life
I could never show.

The way you take care of me,
you're my shining star
and though it's so incredible
that's just the way you are.

Before I get too mushy
it's time for me to go,
but before I leave this word-filled page
there's one thing you should know.

As long as we are living,
no matter when or where,
if you ever need me
just call and I'll be there

I'll climb a thousand mountains
and swim a thousand seas
anything to be there
'cause you're my one true friend.

Szeretettel:
                         Leila

wondering why..

És már megint kezdődik minden előről. Legalábbis kezdődne, ha nem lennék erős. De szerencsére már az évek megacéloztak.. bár azok se teljesen. Miért van mindig deja vum ? Minden egyes dolog, ami vele kapcsolatos fáj.. Akárcsak ha elhangzik a neve. Mintha kést forgatnának bennem, de mosolyra húzom a számat és visszatartom a könnyeket. Profi módon maszk mögé bújtam és szinésznő módjára is játszom a szerepem. Gratulálunk, tapsotneki. Ugyse kap csak keveset.
Nagyon kevesen vannak olyanok, akik átlátnak ezen a bizonyos maszkon. Meg tudnám számolni őket egy kezemen. Na én őket hivom igaz barátoknak. Kezdek rájönni mekkora önfegyelemmel birok.. Talán hasznomra válik majd egyszer.
Vissza a sulibaaa. Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Egyrészt jó újra társaságban lenni, igy kezdem azt érezni, hogy ember vagyok. Másrészt viszont jönnek a félévi hajrák. Valahogy nem izgat.. máskor már rég gyomorgörccsel tanulnám az adott tantárgyat, de most valahogy nem érzem a késztetést. Lesz, ami lesz alapon nem tanulok. Mostanában másvalami (vagy másvalaki?) miatt szokott gyomorgörcsöm lenni. De kit érdekel? Majd egyszer csak kinövöm. Remélem.
Leilavoltam.

keep goin'

Annyira nincs hangulatom holnap iskolába menni. Nincs kedvem olyan emberekkel találkozni, akivel csak felszines a kapcsolatunk. Valahogy most nem tudnék kedves lenni. Az elmúlt 2 napban igyekeztem kerülni az embereket.. a családomat, 'barátaimat' , magamat is. Igazat megvallva elég jó napokat töltöttem együtt 2 B-betűs barátommal. Ja és igen.. rögtön előjön a szilveszter emléke. Az eredmény? Egy szakadt húr.
Újév. Számomra nem jelent sokat, nem érzem azt, hogy lezártam volna a 2009-es évet. De minden erőmmel azon vagyok, hogy meg nem történtnek tudjam be. Miért van az, hogy jó eseményeket nem tudok mondani, rosszakat meg igen? És a boldogság emléke miért nem boldogság, ha a fájdalom emléke fájdalom? Túl sokat kérdezek megint, és túl sok kérdést nem válaszol meg senki. Mindegy.

Néha nem értem az embereket. Miért nem lehet megnyilni előttük ? Miért kell velük mindig lekezelően és ellenségesen bánni ? Miért vagyok nekik csak eddig érdekes? Annyira szeretném ha szeretnének, de úgy igazán. És engem szeressenek, ne azt az álarcot ami mögé bújok. Igazabol eselyt se adnak annak, hogy megismerjenek. Amint kezdek kibújni a páncélomból rögtön menekülőre veszik a dolgot. Én meg nézem azt az egyre távolodó alakot, akit kezdtem megszeretni. Talán foggal-körömmel kéne kapaszkodnom belé, hogy ne haggyon magamra? Az nem az én stilusom. Én a mártir féle ember vagyok, aki hagy másokat elmenni, mert tudja hogy csak igy lesznek boldogok. Még akkor is ha ezen a saját boldogsága múlik. És majd egyszer, évekhónapokheteknapok, senki se tudja megmondani mennyi idő múlva, de megjelenik az a személy. 2 kategóriával szembesültem eddig. Volt aki visszatért és új lehetőséget kért. Én természetesen átadtam magam a szeretetének, hogy aztán újra összetörhessen.. És volt, akit megláttam az utcán felém közeledni. Egy arc, ami már-már zavaró, annyira ismerős, egy arc, ami örvényként kavarja fel az agyamban frissen leülepedett emlékfoszlányokat. A szemembe néz, ami akaratlanul is felébreszti bennem régi ismerősömet, a reményt. Köszönésre nyilik a szám.. De aztán a tekintet hirtelen közönyössé válik és másfelé fordul. Olyankor legszivesebben utána kiáltanék hogy 'héj! én voltam az akivel órákig tudtál beszélgetni ! én voltam az akivel bőrig ázva, de mégis nevetve mentél haza ! én voltam az akinek odaadtad a pólódat, mert csiptek a szúnyogok, holott téged is csiptek ! hát nem ismersz meg ?' De nem teszem. Inkább lenyelem a könnyeimet és megteszem a következőlépést előre. Folytatom az utamat. Bár tudom, hogy sok ember keresztezi majd azt, és sok fájdalom ér majd. Lesznek olyanok akik kisérnek, lesznek olyanok akiket összetörnek, és lesznek olyanok, akiket majd én török össze. De mindezek ellenére rendületlenül utat török majd és folytatom azt, akármilyen gyenge is legyek. Ennyivel tartozom magamnak. És hogy merre visz ez a bizonyos út? Remélem, hogy a boldogság irányába. És amikor majd az utam a végéhez ért, rá kell hogy jöjjek, hogy maga az út volt az a dolog, amit életnek nevezünk. És ezen az úton kell megtalálnunk a magunk boldogságát.

Leilavoltam.

stairs to the sky.

Egy valamire rájöttem az elmúlt napokban. Mégpedig azt, hogy ne mástól várd a boldogságodat. Olcsó kis ígéreteknek éltem - amik, mondanom se kell, nem lettek betartva. De talán, ha nem várok el semmit, nem fogok akkorát csalódni. Megtanultam, hogy magadnak kell felépítened azt a lépcsőt, ami egyenesen az égbe vezet, senki nem fogja félretenni a saját érdekeit a tieid miatt. Ha sikeres akarsz lenni, ne támaszkodj másokra olyan dolgokban, amiket te is meg tudsz tenni. Mindig lesznek olyanok, akiket félre kell söpörnöd az utadból, akár tetszik, akár nem. Csak így érhetsz el valamit az életben. Próbálj ki új dolgokat, ne félj a kudarctól, vagy attól, hogy esetleg nem jön be az adott dolog. Ne legyél a stílusod rabja, mert az korlátozza a kreativitásodat! Őszintén szólva én jobban félek attól, hogy szegényebb leszek lelkileg, ha valamit nem próbálok ki, mint attól, hogy mi lesz, ha kipróbálom? Engem jobban zavar, hogy korlátot állítok magamnak, mint az, hogy az újdonságban benne van a kudarc lehetősége. Ha nem próbálom ki, soha nem fogom tudni, hogy képes vagyok-e rá, vagy sem.
Az életcélom az, hogy valami maradandót alkossak, akármit. Nem akarom jobbá tenni a világot, mert szerintem egymagam kevés vagyok ahhoz, de igyekszek valami nyomot hagyni magam után. Mert mindannyian meghalunk és nem az a cél, hogy örökké éljünk, hanem az, hogy alkossunk valamit, ami örökké él.
Leilavoltam.

untitled.

                                           
A tegnapi jókedvem és pozitiv felfogásom amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment. Nem azt mondanám, hogy rossz kedvem van, hanem olyan.. hát nem találom a jó szót. Az a helyzet, hogy nem történik semmi.  Minden nap ugyanolyan mostanság. És ez nem rossz - sőt jó - mert biztonságérzetet ad, hogy van egy otthonom. Viszont én a lelkem mélyén várom azt az eseményt, ami majd kizökkent a mindennapokból.
Legszivesebben fognék egy hátizsákot, belepakolnám azokat a dolgokat, amik nélkülözhetetlenek, aztán felkapnám a gitáromat és útnak indulnék. Akár stoppal. Nem érdekelne az se, ha esik a hó, eső.. elmennék.
Hihetetlenül vonz a veszély, ugyanakkor szeretem a biztonságérzetet. Nem hiszem el, hogy mennyi ellentét van bennem, és hogy sokszor ellentmondok saját magamnak. Az igazság az, hogy én félig álomvilágban élek. Egyik szemem mindig csukva van, és az édes, ugyanakkor hazug álomképek káprázatát látja, a másik meg nyitva van. Az meg a valóságot figyeli. Pedig ez hülyeség, mert az álmodozás nem egyéb, mint menekülés a hétköznapi élet szürke realitásától. 
Ma eltörtem az utolsó emléket a nagymamámról. Egy váza volt, amiben homok volt.. bele volt irva a nevem. Még tőle kaptam úgy 7 éves koromban. Hülyeség, de úgy néztem rá arra a tárgyra, mintha maga Nana lenne az. Csak ültem a szobám közepén, a szilánkokat és a homokkupacot néztem. Ültem és úgy éreztem mintha könnycseppek peregnének le az arcomon. Hozzáértem és tényleg az volt. Ez vegyes érzelmekkel töltött el. Egyrészt megnyugodtam, mert rájöttem, hogy tudok még sirni. Másrészt megijedtem, mert teljesen hirtelen ért a dolog. Nem volt semmi előjele. Nem éreztem semmit se.. csak folytak le az arcomon a könnyek. És egyre többen jöttek. Aztán már egyenesen záporoztak.. őszintén megijedtem magamtól. Nem azért mert sirok, hanem mert nem éreztem semmit, amit ilyen esetben éreznem kellene. Nem éreztem a fájdalmat. Egyedül kérdések cikáztak vadul az agyamban. De annyira, hogy szinte már lüktetett a fejem. Miért történik ? Miért velem történik ? Van ennek valami oka ?  Vagy csak egy őrült rulett kerék forog ? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele ? Ha semmit nem jelent, hogyan viseljem el ?
Hova tűnt a mesés, gyermekkori élet ? Ahol minden vidámság és kacagás volt. Amikor még az számitott próbatételnek, hogy győzd le a sárkányt, mentsd meg a királylányt, igyál az örökifjúság vizéből, csókold herceggé a varangyot.
Ma már modern kori vizsgák vannak. Mutasd az AIDS- tesztedet, köttesd magad poligráfra. Igazold, hogy a nagyapád nem volt rohadék tömeggyilkos. Na és ha nem ? Majd te leszel az. Ébredj királylány.
De aztán becsuktam mindkét szememet, és a másik világra koncentráltam - a képzeletem világára.
Az idő csak legenda, a halál meg csak álom - minden rendben van..
Leilavoltam. és kétségbeestem.

out of the rain

Ma egész jó napom volt. Talán azért mert végre kimozdultam otthonról. =) Elmentünk sétálni a főtérre. És nagyon jól esett, ahogy a nap sugarai simogatták az arcomat. Megnyugtató volt azt látni, ahogy az emberek boldogan sétálnak családjaikkal, barátaikkal. Mosolyogtak, és vidámak voltak. Ez annyira jó érzéssel töltött el. Talán a nap magával hozta a szeretetet és a boldogságot? Akkor és ott úgy éreztem mintha minden gondomat magával vitte volna az eső. Bárcsak ilyen lenne mindig. A napsugár megvilágitotta a világ jó oldalát, ezáltal magamat is jobb embernek láttam.
Aztán elképzeltem, milyen lenne, hogyha boldogság töltené be az egész világot. Örökké tavasz lenne, a kislányok cuki kis ruhácskákban, virágokkal teli kosarakkal szaladgálnának, a kisfiúk meg játszanák a lovagot. Aztán gyorsan visszatértem a valóságba, mert rájöttem, hogy hogyha minden igy lenne, ahogy van, nem tudnánk értékelni a boldogságot, a békét és a szeretetet. Mert mindezek természetesnek tűnnének. És valljuk be, unalmas is lenne az életünk hullámvölgyek nélkül.
Fényképeztem az új gépemmel, amit karácsonyra kaptam. Jól esett. A családomhoz is máshogyan viszonyultam ma.. Örömmel segítettem anyának minden lépésében, segítettem megfőzni az ebédet és még el is pakoltam. =) Ez is jól esett. Nem tudom mi történt velem, de úgy érzem, mintha kicseréltek volna. És rájöttem, hogy a világ alapjába véve egy kellemes hely, csak megfelelően kell hozzáállni a dolgokhoz. Szóval éljen a pozitiv hozzáállás .. amig meg nem hal.
Szép napot! Leilavoltam.

welcome to the middle of nowhere.

Ma egy esős, unalmas és felejtős nap volt. De egyvalaki különlegessé tette. =) Köszönöm neki.
Továbbá arról szólt ez a nap, hogy elgondolkozzak az életen. Mit is akarok az élettől ? Mit várok el magamtól ? Ezek számomra olyan kérdések, amikre azt gondoltam tudom a választ. De nem. Nem így van. Valójában nem ismerem önmagamat. A felismeréshez egy ilyen dreamy, rainy day kellett. Gondolkodtam már mindenen ma. Háborúról, békéről, a társadalomról... tényleg mindenről. És meg volt a saját véleményem. De amikor eljutottam oda, hogy én, csak egy büdös nagy kérdőjelet találtam. Ezen el kellett gondolkodnom. Mi vagyok én? Ember, lány.. magam sem tudom. Mi voltam? Hát azt bár ne tudná senki. És hogy mi leszek ? Majd meglátja a világ. Majd meglátom én is. Nincsenek terveim. Hogy miért nincsenek? Mert úgy se válnak be, cicám. Őszintén mondom, magamba néztem elég jól, és eliszonyodtam.. mert nem találtam semmit. De aztán tovább gondolkodtam. Arra jutottam, hogy az önmagamnak tett ígéretek miatt tartom magamat olyannak, amilyen vagyok. Talán csak mindig saját magamat akartam látni egy olyan tükörben, ami szebbnek és jobbnak mutat engem, mint amilyennek én magamat láttam. Talán ezektől a tükröktől szerettem volna megkapni azt a szeretetet, amivel nekem kellett volna szeretni saját magamat, de nem tudtam. Tartozni akartam valakihez, mert önmagamhoz tartozni nem volt jó, nem volt biztonságos.
Szóval ezeken gondolkoztam, szomorú zenét hallgattam és közben néztem ki az esőbe. Hát ez lenne az? Ez lenne az 'életnek' nevezett csoda? Aztán megláttam a szivárványt az esőben. Hát persze. A Barátaim. Mert ők mindig ott vannak, esőben is. =) Már nem éreztem azt, hogy egyedül vagyok. Ez mindig segít. Köszönöm.

További szép, esős napot!
Leilavoltam.