keep goin'

Annyira nincs hangulatom holnap iskolába menni. Nincs kedvem olyan emberekkel találkozni, akivel csak felszines a kapcsolatunk. Valahogy most nem tudnék kedves lenni. Az elmúlt 2 napban igyekeztem kerülni az embereket.. a családomat, 'barátaimat' , magamat is. Igazat megvallva elég jó napokat töltöttem együtt 2 B-betűs barátommal. Ja és igen.. rögtön előjön a szilveszter emléke. Az eredmény? Egy szakadt húr.
Újév. Számomra nem jelent sokat, nem érzem azt, hogy lezártam volna a 2009-es évet. De minden erőmmel azon vagyok, hogy meg nem történtnek tudjam be. Miért van az, hogy jó eseményeket nem tudok mondani, rosszakat meg igen? És a boldogság emléke miért nem boldogság, ha a fájdalom emléke fájdalom? Túl sokat kérdezek megint, és túl sok kérdést nem válaszol meg senki. Mindegy.

Néha nem értem az embereket. Miért nem lehet megnyilni előttük ? Miért kell velük mindig lekezelően és ellenségesen bánni ? Miért vagyok nekik csak eddig érdekes? Annyira szeretném ha szeretnének, de úgy igazán. És engem szeressenek, ne azt az álarcot ami mögé bújok. Igazabol eselyt se adnak annak, hogy megismerjenek. Amint kezdek kibújni a páncélomból rögtön menekülőre veszik a dolgot. Én meg nézem azt az egyre távolodó alakot, akit kezdtem megszeretni. Talán foggal-körömmel kéne kapaszkodnom belé, hogy ne haggyon magamra? Az nem az én stilusom. Én a mártir féle ember vagyok, aki hagy másokat elmenni, mert tudja hogy csak igy lesznek boldogok. Még akkor is ha ezen a saját boldogsága múlik. És majd egyszer, évekhónapokheteknapok, senki se tudja megmondani mennyi idő múlva, de megjelenik az a személy. 2 kategóriával szembesültem eddig. Volt aki visszatért és új lehetőséget kért. Én természetesen átadtam magam a szeretetének, hogy aztán újra összetörhessen.. És volt, akit megláttam az utcán felém közeledni. Egy arc, ami már-már zavaró, annyira ismerős, egy arc, ami örvényként kavarja fel az agyamban frissen leülepedett emlékfoszlányokat. A szemembe néz, ami akaratlanul is felébreszti bennem régi ismerősömet, a reményt. Köszönésre nyilik a szám.. De aztán a tekintet hirtelen közönyössé válik és másfelé fordul. Olyankor legszivesebben utána kiáltanék hogy 'héj! én voltam az akivel órákig tudtál beszélgetni ! én voltam az akivel bőrig ázva, de mégis nevetve mentél haza ! én voltam az akinek odaadtad a pólódat, mert csiptek a szúnyogok, holott téged is csiptek ! hát nem ismersz meg ?' De nem teszem. Inkább lenyelem a könnyeimet és megteszem a következőlépést előre. Folytatom az utamat. Bár tudom, hogy sok ember keresztezi majd azt, és sok fájdalom ér majd. Lesznek olyanok akik kisérnek, lesznek olyanok akiket összetörnek, és lesznek olyanok, akiket majd én török össze. De mindezek ellenére rendületlenül utat török majd és folytatom azt, akármilyen gyenge is legyek. Ennyivel tartozom magamnak. És hogy merre visz ez a bizonyos út? Remélem, hogy a boldogság irányába. És amikor majd az utam a végéhez ért, rá kell hogy jöjjek, hogy maga az út volt az a dolog, amit életnek nevezünk. És ezen az úton kell megtalálnunk a magunk boldogságát.

Leilavoltam.