lépten nyomon, lélek nyomon, lélekdonor, élek komor, léleknyomor
véres szavak, mér alszanak, apró vágyak, hagy próbáljak
szemed színe, felszíne, állítom, hogy fekszik-e
Halálország, jutalom, lét értelmét kutatom

tudattalan, untalan, soron kívül önmagam
hozzájárul, tartozik, vitatottan vitatkozik
ész megálló, végállomás, ásít látom, látom ás
egy levegőt vesz, kettőt kap, a halhatatlan ettől hat. 

gyógyszer élet, halál, betegesen él-e talán
vihar, szélcsend, idézet, kapcsolatok, színészet
kertesház, kirakat, pillanatból kiragad
kicseréled a régit újra, visszanézed, jöhet újra. 

megszólalt a telefon, és ő már tudta, hogy elölről mindent újra. szűk pupilláján keresztül figyelte a tájat, ami mindig ugyanaz, és mégis más. föld alá ülve tudatosul benne a tény.. felébredt.

éberen, saját maga mellett haladva megy tovább a megérkezésig. első lépésként kinyitja az ajtót, és beletesz mindent, ami az övé, majd felmegy és pár óra önkívületi állapot következik. ez azért van, amiért egyszer ez volt, csak ő erről még mit sem sejt. az idő pontos eltelte után telik le az idő többi része, ami mindig más, mégis ugyanaz. hiába, van ami nem változik...

és ekkor a végére ér, csakhogy ez egy parányi részlet, nem teljes vég. az majd odébb lesz, addig is várja, hogy a föld üljön alá, más menjen mellette és hogy az a bizonyos ajtó végre kinyissa magát. 

képzeld azt, hogy a világ melynek te is szerves része vagy és leszel is mindig, sosem létezett és sosem fog létezni mindaddig, míg azt nem álmodod, hogy felébredsz. és hogy mi lesz ekkor, hát semmi, mondhatnám. de milyen az a semmi? egy nagy csend, sötétség? de ha jobban belegondolsz a csendet és a sötétséget is érzékeled, tehát biztosan állíthatod, ezek nem jellemzik azt a légüres teret, melyről mi most szót ejtünk. ugyanis a szóban forgó üresség nem létezik, csak egy kitalált fogalom a te kitalált világodban. és ha te is ki vagy találva? mi van, ha te sem létezel, te is csak a nem létező semmi része vagy, mely egy számodra ismeretlen, sőt elképzelhetetlen személy fejéből pattant ki. ez a személy mit sem sejt rólad, és te sem sejtesz semmit se, hisz te csak egy agyszülemény vagy, merő gondolat, egy álom része, melyből majd felébrednek, és te megszűnsz. újból semmi leszel, amit ismétlek, nem létezik. de ha semmi sem létezik, akkor mi honnan tudunk rólad? rólad és a téged megalkotó egyénről, aki most mélyen alszik és minket figyelmen kívül hagy. na igen, ez itt a megdöbbentő. ha mi is egy tétel szereplői vagyunk, akkor hogy lehet, hogy az illúziót keltő fél nem tud rólunk és mi, mégis tudjuk, hogy ő létezik. talán mi vagyunk minden forrása. lehet, hogy akit mi a „megálmodónak” hittünk, puszta feltevés, egy hipotézis? és mire jó ez? kitalálni téged és őt? erre csak te tudod a választ. és tudod miért? mert te vagy mindennek az oka, eredete és miértje. miattad vetődnek fel a kérdések és miattad nincs válasz. te vagy a semmi, mely mindent elemészt és létezhetetlenné tesz. és egy szép napon felébredsz… nehéz elképzelni mi? hát persze, hisz téged, nincs aki, megálmodjon, mert te álmodod saját magad, és ez az álom sosem ér véget, hisz valaki, akiről most már tudjuk, hogy te vagy, mindig álmodik valamit, amiben te, azaz az általad keltett világ, melynek te, ő és én is része vagyok egy örökkörforgásban zajlik mindaddig, míg… és itt eltűnik a kérdőjel. nincs idő, hisz nem tudhatod melyik álomban vagyunk, ha álmodsz is egyáltalán valamit.

délután a parkban

volt egyszer egy kisfiú, aki találkozni akart Istennel. tudta, hogy hosszú az út odáig, úgyhogy bepakolt a táskájába egy csomag csokis kekszet meg egy nagy üveg kólát, és nekivágott. 
három háztömbbel odébb találkozott egy öreg nénivel. a néni a parkban ült, a galambokat figyelte. a fiú letelepedett mellé, és kinyitotta a táskáját. inni akart egyet, amikor észrevette, hogy a néni biztosan éhes, és megkínálta csokis keksszel. a néni hálásan elfogadta, és rámosolygott. olyan kedves volt a mosolya, hogy a kisfiú újra látni akarta, ezért megkínálta kólával is. a néni megint rámosolygott. a kisfiú nagyon boldog lett!
egész délután ott ültek, majszoltak és mosolyogtak, de egy szót sem szóltak.
miután besötétedett, a kisfiú rájött, hogy álmos, ezért felállt, hogy hazainduljon, de pár lépés után megfordult, visszaszaladt, és megölelte a nénit. ő válaszul minden eddiginél szebben mosolygott. 
amikor nem sokkal később benyitott a lakásukba, édesanyja meglepődött örömteli arckifejezésén. 'mit csináltál ma délután, ami ilyen boldoggá tett?' kérdezte tőle. 'Istennel ebédeltem' válaszolta, de mielőtt az asszony újra megszólalhatott volna, hozzátette: 'képzeld, olyan szépen mosolyog, hogy olyat még sohasem láttam!'
közben az idős néni szintén békességet sugárzó arccal tért haza. a fia meghökkenve kérdezte: 'hol jártál, mama, hogy ennyire boldog vagy?' - 'csokis kekszet ettem a parkban Istennel' felelte, de mielőtt a fia bármit szólhatott volna, így folytatta: 'tudod, nem is gondoltam volna, hogy ilyen fiatal!'

Julie A. Manhan