ott sétáltam, abban az utcában. próbáltam mindent felidézni rólad. az arcodat, a szemedet, a szádat, a hajadat, ahogy mozogsz, ahogy beszélsz... mindenre emlékezni akartam, és mégse akartam semmire. kezdett az irányítás kicsúszni a kezeim közül, át is láttam, hogy ez a helyzet, de képtelen voltam visszafordítani a folyamatot. olyan érzésem támadt ettő az egész szartól, mintha tetőtől talpig valami nyálkás anyag borítana. egyszerűen sehogyse tudom levakarni magamról. se nem fagyos, se nem forró és mégsincs átmenet. csak ez a tompa lüktetés ami mindig itt van. annyira, hogy néha sikítani akarok, néha azt hiszem, haldoklok. és próbálom elfelejteni ezt az egészet, kiirtani magamból de nem tudom és csak émelygek tőle.
a megszállottságom egyszerű. nézem őt. sötét kontúrok. minden más amiben hiszek, szertefoszlik, ha csak láthatom, ahogy mondjuk eszik, vagy ahogy belép egy zsúfolt terembe. mint egy ostorcsapás. ennek ellenére úgy fogok elmenni mellette, hogy rá se nézek. úgy fogok elmenni mellette, olyan könnyedén, hogy attól magam is megrémülök.