oly közönnyel néztem, mintha én lennék a levegő, melyen át arcaik az első csókban összeértek.

Here’s what our parents never taught us:

You will stay up on your rooftop until sunlight peels away the husk of the moon, 
chainsmoking cigarettes and reading Baudelaire, and 
you will learn that you only ever want to fall in love with someone
who will stay up to watch the sun rise with you.

You will fall in love with train rides, and sooner or later you will
realize that nowhere seems like home anymore.

A woman will kiss you and you’ll think her lips are two petals
rubbing against your mouth.

You will not tell anyone that you liked it. 
It’s okay. 
It is beautiful to love humans in a world where love is a metaphor for lust.

You can leave if you want, with only your skin as a carry-on.

All you need is a twenty in your pocket and a bus ticket. 
All you need is someone on the other end of the map, thinking about the supple
curves of your body, to guide you to a home that stretches out for miles
and miles on end.

You will lie to everyone you love. 
They will love you anyways.

One day you’ll wake up and realize that you are too big for your own skin.

Molt. 
Don’t be afraid.

Your body is a house where the shutters blow in and out
against the windowpane.

You are a hurricane-prone area. 
The glass will break through often.

But it’s okay. I promise.

Remember,
a stranger once told you that the breeze
here is something worth writing poems about.

Kérlek, valaki rángasson ki ebből, mert érzem, ahogy a depresszió kígyóként tekeredik a nyakam köré, szorongatja azt, nem hagy lélegezni...
Fura rádöbbenni, hogy senki és semmi nem pótolhatja azt a személyt... mert az igazság az, hogy hiába vannak klassz barátaid, és a legklasszabb családod, ha ő nincs, akkor te se vagy igazán. Csak érzed, hogy szép lassan elsodor az ár, és te egyre mélyebbre kerülsz..
Hát ilyen lehet egy szakítás.. egy kimondatlan szakítás. Sosem értettem az ilyet... valaki csakúgy megszűnik szeretni a másikat, egyik napról a másikra.. vagy sose szerette igazán?
Sokszor gondolkozok azon, hogy talán nem Ő az, akit ott fent nekem szántak. Félek attól, hogy csak megalkuvásból és megszokásból vagyok vele... meg szeretetből. De aztán mi van, ha tényleg szerelmes vagyok? Az ilyenekre csak akkor szoktak rádöbbenni az emberek, ha egy huzamosabb ideig a másik nélkül vannak. Mindig féltem kilépni a biztonsági zónából, féltem megtapasztalni milyen, ha ő "nincs". Nem kellemes érzés.. de túlélem. Mégis olyan rohadtul, elcseszettül magányosnak érzem magam. És talán itt a kulcsszó. A magány. Ha az ember hozzászokik ahhoz, hogy van egy társa, akivel mindent megoszthat, aki ott áll mellette, aki vigyáz rá, vagy egyszerűen csak törődik vele, onnantól vége. Mert már rég elmúlhatott a szerelem, már régen kihalhatott a kezdeti láng, egyszerűen bele se merünk gondolni, milyen lehet nélküle. És ha mégis eljön az a pillanat, amikor megtapasztaljuk.. az semmihez sem hasonlítható. Ilyenkor hirtelen minden egyes porcikájuk hiányzik, még az is, hogy nem hajtják le a vécéülőkét, nem rakják el maguk után a szennyest, nem  vesznek komolyan, mikor komoly dolgokról próbálnál beszélni velük. Egyszerűen minden az adott személy körül forog.. ha hallok egy motort elmenni a ház előtt, nehezemre esik megállni, hogy ne szaladjak oda az ablakhoz. Ha csörög a telefon vagy üzenetet kapok rapid sebességgel kapok a telefon után, annak reményében, hogy Ő az. Mindent egybevetve szemét egy dolog valakinek a hiánya.
De mi van akkor, ha jön valaki, aki elsöpri az együtt töltött idők emlékét is? Mi van akkor, ha ez a személy beragyogja a napjaidat, erőt, magabiztosságot ad és érzed, hogy megtelsz energiával és életkedvvel. Ez az, ami keveseknek adatik meg.. Keresd!

I believe we write our own stories, and each time we think we know the end, we don't. Perhaps luck exist somewhere between the world of planning, the world of chance, and in peace that comes from knowing that you just can't know it all. Life is funny that way. Once you let go of the wheel, you might end up right where you belong. 

i hope one day you find someone who makes flowers grow in even the saddest parts of you..

- what if i just leave? 

My whole life I've been telling myself 'don't be afraid'.

And it's only now i am realizing how stupid that is. Don't be afraid. Like saying 'don't move out of the way when someone tries to punch you' or 'don't flinch at the heat of a fire'or 'don't blink'. Don't be human.

I'm afraid and you're afraid and we are all always gonna be afraid, because that's the point.

What i should be telling myself is 'be afraid, but do it anyway.'

Live anyway.

Do you ever feel like the whole word is conspiring and pressing on your shoulders. The air is heavy, breathing feels heavy, too. you can feel it pushing you down and your knees are shaking, almost completely given in.

La ilaha illAllah

sometimes i hate every single stupid word you say, sometimes i wanna slap you in your whole face. theres no one quite like you, you push all my buttons down and i know life would suck without you. just once try to wrap your little brain around my feelings, just once try not to be so mean. repeat after me now R-O-M-A-N-C-E , come on i'll say it slowly, ROMANCE, you can do it babe. at the same time i wanna hug you, i wanna wrap my hands around your neck. your an asshole, but i love you and you make me so mad i ask myself why im still here or where could i go ? your the only love i've ever known, but i hate you, i really hate you so much i think it must be true love.

zenét akarok.. ZENÉT AKAROK. HANGOS ZENÉT. AZT AKAROM HOGY DÜBÖRÖGJÖN A FÜLEMBE, AZ ELMÉMBE, A SZÍVEMBE. TÖLTSE BE AZ EGÉSZ FEJEMET, A LÉTEZÉSEMET.

egy olyan nap volt, amikor bármelyik percben leeshet a hó és a levegő tele van elektromossággal, szinte hallani lehet.. és ez a zacskó csak táncolt  velem, mint egy kisgyerek, ha könyörög, hogy játssz vele..
ekkor jöttem rá, hogy ott van.. ez a teljes élet, a dolgok mögött. és ez a hihetetlenül jótékony erő, ami azt akarja hogy tudjam, nincs okom félni...Soha.
ez segít emlékezni, emlékeznem kell... néha olyan sok a szépség a világban, úgy érzem ki se bírom. és a szívem egyszer csak megszakad...

"Én már nem leszek itt, s teneked leesik az a bizonyos kő a szívedről, fölsóhajtasz: "Végre elment", és csinálhatsz, barátom, bármit, amit kedved tart. Ígérd meg azonban, hogy majd figyelmeztetsz. Mihelyt letelt ez a kíméleti idő - nevezzük annak -, te fölállsz, és betűről betűre ezt mondod nekem: "(...) örültem, hogy volt szerencsém, de még jobban, hogy nincs, szedd a sátorfádat, menj isten hírével." Igen. Dobj ki úgy, hogy a lábam se érje a földet. Vagy ne is mondd ezt, csak nézz rám. Elég rám nézned, nem is bosszúsan, hanem úgy, ahogy máskor is nézel, úgy, ahogy most nézel rám. De biztosítalak, erre se lesz szükség, mert én hét perc múlva - azaz bocsánat: hat perc múlva, mert közben elmúlt egy perc - már elpárologtam, s ebben a szobában csak ittlétem kínzó emléke lebeg."

feet don't fail me now, take me to the finish line...

annyira sok ember beszél hozzám, de én egyet se hallok meg... erőteljesen a velem szemben álló személyre koncentrálok, és arra gondolok, hogy lehet elengedni valakit, ha közben ott van benned a harcos szellem, a küzdeni akarás. egyszerűen nem tudom felemelni a fejem, és ott hagyni. bárki képes rá, én nem. egyáltalán miért kell valaminek megkezdődnie, miért pazaroljam az éveimet tovább, ha úgy is abbamarad..

félek a szenvedéstől, a szomorúságtól. minél jobban el akarom kerülni ezt a két dolgot és a velejárókat azzal, hogy halogatom azt, aminek előbb vagy utóbb úgy is meg kell történnie.

miért nem tudok venni egy nagy levegőt, hogy lebukjak a víz alá.. miért van bennem ez az iszonyatos félelem, hogy nem tudok majd feljönni a felszínre, hogy nem tudok visszatérni onnan, ahol olyannyira egyedül vagyok, hogy csak a szívem dobogását hallom.

és nincs megoldás, nincs kiút, nincs hátsóajtó... there is no going back

I needed a happy ending and a new beginning

annyira nehéz belecsapni a közepébe, begépelni az első szavakat, folytatni ott, ahol abbahagytam.. hiányzik az az időszak, amikor tényleg sokat jelentett számomra ez a dolog, amikor még mindenen filozofáltam, gondolkoztam a mögöttes tartalmakon, még akkor is, ha csak egy darab kőről volt szó.

visszaolvasva az írásaimat, brutális hatással volt rám figyelemmel kísérni a saját tinédzserkori észjárásomat, azt hogy hogyan éltem át olyan dolgokat, mint pl. a szerelem..
mindenesetre úgy döntöttem, hogy a sok dolog ellenére, ami történik velem mostanság folytatni szeretném a blogot, leginkább azért, mert terápiás hatással van rám. amikor leülök a laptop elé és csak egy fehér lap van előttem, ahogy próbálok valami értelmes mondatot kipréselni magamból, leginkább befelé nézek, mint kifele és ez hiányzik a mostani életemből. hiányzik az, hogy leüljek és letisztázzam az érzéseimet, gondolataimat, hogy beszélgessek önmagammal. a másik oka ennek az, hogy hátborzongatóan jó érzés volt visszaolvasni az életemnek ezt a részét, és úgy érzem, hogy nem szeretném megszakítani ezt a folyamatot, már csak önmagam miatt sem. azt vettem észre, hogy akár egyetlen zene, mondat szó, vagy akár betű is fel tudja idézni bennem az akkori énemet és érzéseimet. tulajdonképpen erre a majdnem 4 éves blogra az életutam egy részének a megörökítéseként tekintek.

kicsit azt érzem, mintha beszippantott volna a nagybetűs élet, és mintha már kicsit sem figyelnék oda azokra a dolgokra, amik nekem fontosak voltak. egyszerűen megváltozott az értékrendem mindennel kapcsolatosan, új irányt vett az életem és ráleltem egy új életérzésre, aminek a megfogalmazása még folyamatban van..

lényegesen le vagyok nyugodva, mióta ennek az egy embernek szentelem lényem minden egyes porcikáját és rezdülését. segített túllendülnöm a 'lázadó korszakomon' és megnyitott egy új fejezetet az életemben. tulajdonképpen az ő oldalán éreztem először azt, hogy nő vagyok. ha úgy vesszük, neki köszönhetően értem nővé, és ezért örökké hálás leszek neki, a kapcsolat kimenetelétől függetlenül.

(a notes from the undeground elnevezés nem igazán érzem, hogy illene hozzám, illetve az elkövetkezendő bejegyzéseimhez (remélhetőleg), mivel kerülni szeretném a sötét, elvont dolgokat, úgyhogy úgy döntöttem, arculatot váltok.) 

A testem már nem létezik nélküle. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen. Hányinger, saját magammal szemben érzett undor, hatalmas űr. Képek, amiktől a gyomrom görcsbe rándul, az elveszett boldogság, amit egész nap úgy forgatok magamban, mint egy dugóhúzót, amit viszont nem húz ki semmit, csak egy vég nélküli csavar. Fájdalmat okozni magamnak az emlékekkel, ez az egyedüli módja annak, hogy vele maradjak.

I love him and that's the beginning and end of everything.

A moment i will never forget and this boy i will never leave

Im going the wrong way....again

I can't decide that meeting you was the tragedy of my life or the best thing that ever happened to me.
There are too many thoughts in my head and they make me feel spinning like a carousel. We always tell each other that we will never give up on our love and we will always be together. It's been 6 months and my feelings haven't changed for you. We care about each other so much but it's like you want to own me. Don't take the phrase 'I am yours' literally.
 I don't wanna lie to myself. I don't wanna lie to you. I just wanna be honest with you but it might be the end of us. Yes, I can see the end. Cause I don't wanna live my whole life in lie. We both know that we did awful things in our life. I don't wanna remind myself and you either. Despite the fact you always do. No matter what we are talking about we always end up arguing about something bullshit. You calling me child Im calling you motherfucker. That's how it usually goes. You go away and when you come back everything is good again. But not for me. There are so many thoughts i wanna tell you but i know that i cant cause we would start it all over again. It is annoying. Sometimes I hate you. Sometimes you make me angry. Sometimes you make me wanna hit you. Sometimes i feel like my head is just gonna explode. These are just feelings but i can't get rid of them cause i can't talk about them! You know if I am talking vulgarly it only takes a few minutes. But i don't need you to be huffy and angry. I NEED YOU to calm me down. To tell me sweet words.
I don't wanna admit it but I can see the end of it all. I know that we made a promise. And believe me I wanna keep it. But every time we look at each other I feel like I wanna die. Cause I lied to you and for that I will never forgive myself.I am screwing up everything. I don't wanna beg for second chances but I love you so much, I just don't wanna risk loosing you.
You are killing me and I am killing you. Everything would be so much easier if we didn't care of each other this much. And sometimes I am telling myself like 'oh fuck everything, i wanna get out of this alive.' But deep in my heart i know that i would be heart-broken as shit.
The worst thing of all this that you love me. I mean for real. No games, no lies. I can see it in your eyes, feel it in your pulse. Your words, your actions... I am not sure that i will find anybody like you. I can't compare you to anyone in my life. So despite all of these bad things i wrote before... You are still the one I love the most. And when we arguing I hate myself.. not you. Not at all.
So I guess it's time for me to be a big girl. I have to decide what to do. My feelings are always changing about our future. Sometimes I feel like being with you is a selfish thing. But most of the time it seems that there is hope for us. I am just hoping all the time.
 No matter what will happen, this was a lesson to be learned for me. No more bullshitting. No more lies. Just the truth.. straight to your face.

Ha Istent játszunk, nem kételkedhetünk magunkban.

The awkward moment when u realize he doesnt love u.

Makes u wanna die.