üvöltés és nyögés. erő és düh. kétségbeesés és tehetetlenség. ez a legfontosabb, nem is a zene. és a vérkorbácsoló hang, amit axl rose, miles kennedy és társai kiszabaditottak a torkukból, ami valamilyen megmagyarázhatatlan módon - egyébként mi a fenének kell mindent megmagyarázni? - magával ragadott engem, behatolt a tudatalattimba, belemarkolt az agyamba, hogy átéljem a fájdalom és az extázis, a magány és a düh, a szabadság élményét egy sohasem érzett azonosulással együtt. találtam valamit, ami az enyém. nemcsak az enyém, mégis igazán az enyém. ez az, amit megért az ember, befogad, mielőtt megismerné. monoton bluesok - egy kis heavy metal beütéssel - egymás utáni sorozatai elementáris erővel verték szivemen át a ritmust. nehéz rá jó kifejezést találni, mivel a nyelv eszközeivel nem írható le. az egyetlen szó, ami közelít hozzá: DÖGÖS. 
valami olyan volt a Guns zenéjében, amit nem lehet megtanulni, nem lehet utánozni.
elfogadni vagy elutasítani.
más lehetőség nincs.
iszonyatos természetesség és energia áradt a dalokból és valami szabadság, amit bárki átvehet, átérezhet, amig a zenét hallja, vagy ha később felidézi.