feels like they eye me.

kicsit olyan, mintha elzárkóznék a külvilágtól, hogy ne lássam, ahogy mások szenvednek. de amint kipillantok a valóságba a képzeletbeli kulcslyukon rögtön elszörnyedek és inkább visszamegyek. 
3 gyermekes anyuka, nem több 18nál, reggel 7kor iskolába indul, hogy megszerezze legalább az érettségit. a gyerekek apja legalább velük van, ez még egy jobbik eset. nah de itt a leszállás ideje, a kicsiknek ideje bölcsibe-oviba menniük. a legkisebb kislány, olyan másfél éves forma, sirva kiállt az anyja után.. aztán bezáródik az ajtó. az anyuka egy könnycseppet elhullajtva ül le. 
abban a pillanatban az élettől is elment a kedvem. az üvegfal mögött ültem, és bámultam. mást nem nagyon tudtam tenni. a tehetetlenség megfojt, pedig annyi ilyensorsú ember van. inkább nem veszek tudomást róla, úgy teszek, mintha nem is láttam volna ezt, csak a képzeletem szüleménye.. just like the time.

megvetem magam, amiért mindenem megvan. megvetem magam, amiért félek változtatni. megvetem magam és kész.