mielőtt elalszom, vagy ha nagyon unatkozom fogom magam és lefekszem és gondolkodom egy darabig, amig bele nem merülök egy félig-meddig hipnotikus tudattalan állapotba, van aki álmodozásnak hivja, van aki csak kibaszott elszállásnak. de úgy érzem nem vagyok itt és nem is számit, mert elegem van abból, hogy unalmas helyzetekbe és párbeszédekbe bonyolódjak, mindennapi szappanoperába illő eseményekbe. van, aki elmélkedésnek hivja, de amikor ebben a konkrét elmeállapotban vagyok, elfelejtek gondolkodni és puszta megfigyelővé válok. hihetetlen érzékenységgel veszek észre dolgokat, például ha erősen koncentrálok, pici, áttetsző foltokat látok a szemem külső héján úszkálni. és csak úgy tudom követni, ahogyan a szemem lefelé mozdul. olyan mintha filmet néznék, amőbák, vagy kispici planktonok mikroszkóp alatti mozgásáról. és ha becsukom a szememet és belenézek a napba, fényes narancsszinű vörösség sugárzik élénk képet a vérsejtjeimbe, vagy oda, amikről azt gondolom, hogy vérsejtek. és nagyon gyorsan mozognak és megint csak addig tudok rájuk koncentrálni, amig tul nem erőltetem a szememet és el kell forditanom a fejemet a naptól, bele egy párnába, és erősem megdörzsölöm a szemeimet és akkor pici szikrázó fénygömböket látok (van, aki csillagoknak hivja őket) amelyek egy-egy másodpercig láthatóak, aztán ahogyan a látásom újra éles lesz a viz vagy a dörzsölés okozta könnyek mögött, kinyitom a szememet és felnézek az égre (elfelé a naptól) és elfelejtem a szar kis tekergőző dolgokat, amik a szemem külső rétegén mozognak, meg a vérsejtjeim közeli látványát a szemhéjamon és csak bámulok az égre és nem próbálok formálni semmit, csak belelátok a felhőkbe mindenféle arcokat, tárgyakat, szobrokat. és ugyanezt csinálom a fák erezetével.. meg a parkettával a szobámban.
hihetetlenüljóltudokasemmirőlirni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése