take your memories with you.

	Mindent, amit nem értünk, ami nem illik bele a gondolatrendszerünkbe, egyszerűen berakjuk a T betűs dossziéba, "tudatalatti" gyanánt, ugye? Nos velem is ez történik. Van egy dolog, amit már lezártnak tekintettem. Legalábbis az elmém. A tudatalattim nem így gondolja. Görcsösen kapaszkodik azokba az emlékekbe, amelyek valaha fontosak voltak számomra. És amiket a tudatom próbál elnyomni, kikerülni vagy csak nem venni róla tudomást. Több-kevesebb sikerrel megy. De az álmoktól nem tudok szabadulni. Mindig próbálnak visszaszökni az életembe és hiába küzdök ellene, valahogy sikerül is nekik. Legszívesebben bebújnék a szekrénybe, vagy a takaró alá és sírnék, amíg ki nem sírom magamból ezt az egészet. És utána túllépnék rajta. De én mindig a nehezebb utat választom. Azt hiszem, nagyon ritka, hogy a szokásos emberi konfliktusok úgy oldódjanak meg, ahogy a tévében szoktak. A valóságban állandóan visszatérnek, egyre kisebb köröket írnak le, míg végül eltűnnek. Illetve talán nem is eltűnnek, hanem fölszáradnak.. Na most én is erre a 'fölszáradásra' várok. Az emlékek fölszáradására. Ilyen lehet, amikor a maradandó emlékekről beszélünk, ilyen vagy valami hasonló, amit az ember a megfelelő időben, a megfelelő szögből pillant meg, olyan kép, ami fénysebességgel rúgja félre az érzelmeket. Olyan tisztán áll előttem, hogy az időközben eltelt események semmivé foszlanak. Ha a világ és az akarat közt a vágy zárja be a kört, akkor a kör bezárul. És talán az a baj, hogy hogyha arról az emberről beszélek akit szeretek/szerettem egykor, nem mindig veszem észre azt amit nem akarok. És ez is, mint majdnem minden az emlékek miatt van.Mert vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdek ráébredni, hogy ezek a dolgok - a zene, a sikerélmény .. vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel. És úgy érzem ezek tetoválásként vésődtek bele a lelkembe. Viszont most úgy érzem kezdenek szépen lassan halványulni.. a nyomuk mindig ott marad. De valami megváltozott. Már nem érzem azt, hogy hogyha megfogná a kezem belehalnék a boldogságba. És ez nagy előrelépés. =) Huh. Ezt ki kellett adnom magamból. Vagy így vagy úgy.. Szép napot!