this is the end, beautiful friend, the end..

ez az érzés olyan intenzív, hogy úgy érzed, hűtlen lettél a saját születésedhez, a saját anyád erőfeszítéseihez, sőt a szülési fájdalmaihoz, amiket akkor élt át, mikor világra hozott, és hűtlen lettél az apád összes erőfeszítéséhez, akinek etetnie kell téged és táplálnia, hogy erős legyél, sőt istenem, az 'életre' nevelnie. olyan mély bűntudatot érzel, hogy magával az ördöggel azonosulsz, és mintha mindenki magadra hagyott volna a beteg bolondságaiddal. betegnek érzed magad a szó legtágasabb értelmében, anélkül lélegzel, hogy hinnél benne, beteg vagy, betegbetegbeteg, a lelked nyöszörög, úgy nézel tehetetlen kezeidre, mintha tüzes lángok emésztenék őket, és képtelen vagy megmozdulni, hogy segíts magadon, holt szemmel bámulsz a világra, arcodon kiszámíthatatlan bántalmak kifejezése tükröződik, mint egy felhőjéhez láncolt székrekedéses angyalén. igazából rákos pillantásokat vetsz a világra, már amennyit látsz belőle a szemeid előtt lebegő, barnásszürke gyapjúpamacson keresztül.
megpróbálod összeszedni magad, a cipődet közelebb próbálod húzni a lábadhoz, de még ezt se tudod megcsinálni rendesen, vagy leejted a cipődet, vagy felborítasz valamit, de előbb utóbb mindenképpen akad valami, amitől sírni kezdesz. 
szeretnéd az arcodat a tenyeredbe temetni és kegyelemért könyörögni, de tudod, hogy nincs kegyelem..
mert felnézel a kék égre, de ott sem látsz semmit, csak üres teret, ami óriási szörnyű grimaszokat vág rád.
ha a világra pillantasz, az nyelved ölt rád, és ha végül le is emeled az álarcot, mögötte semmi nincs, csak óriási, üres, égvörös szemek, akár a saját szemeid. 
lehet hogy megpillantod a föld mozdulását, de számodra már ennek sincs különösebb jelentősége. elég egyetlen váratlan zajocskát hallanod a hátad mögül, máris dühödten vicsorogsz. szeretnéd beletörölni az arcodat valamibe, ami nem az. 
kínba csavarodott érzelmek gyötörnek, soha többé, soha, soha többé.. 
ami tegnap még tiszta volt és szép, mára minden racionalitást és magyarázatot nélkülöző módon egyetlen rettenetes rakás szarrá változott. 
a megbánás  fájdalma úgy ivódik beléd, mintha valaki nyomná felülről, az égen úszkáló bájos-fodros, fehér felhők csak a te szemedet bántják.