Erőt kell gyűjtenem ahhoz, hogy jó pofát tudjak vágni ehhez az egész cécóhoz, de végül is rádöbbentem, hogy körülvettek, bekerítettek és többszörös túlerőben vannak, el kell menekülnöm újra a magányba, vagy meghalok. Szóval úgy ahogy mondom, csöndben visszasunnyogok San Franciscoba. A kezdet, a drága jó öreg nagyapám által oly nagylelkűen felajánlott menedék ígérete csodálatos volt, de ahelyett, hogy minden simán menne, betegen ébredek fel, hanyingerrel, undorral és halálra rémülve. Úgy bizony, rémületes rettegésben a szomorú dal miatt, amit a tetők fölött hord a szél, s ami összekeveredik a mondatfoszlányokkal, amik lentről a sarokról szivárognak fel idáig, de van még rosszabb is. Részeges emberek öklendeznek a mellettem lévő szobákban, recseg a folyosó fapadlója, csapkodják az ajtókat, mindenfelé nyöszörgés - beleértve azt a nyöszörgést is, amire felébredtem, a saját nyöszörgésem egy hepehupásra gyötört ágyban, a nyöszörgés, na meg a fejemben zúgó ritmusok sorozata, amitől úgy kivágódtam a párnából, mint valami kísértet.

Körülnézek ebben a nyomorúságos lyukban, reményteli hátizsákomott áll a sarokban, megtömve mindenféle hasznos dolgokkal, amire csak szükségem lehet. Akad itt egy teljes túlélőkészlet is, élelmiszerfélék, pár extrameleg pulóverrel, néhány zsebkendővel, egy pár tornacipővel (túrázáshoz). Ám a szépreményű hátizsák csak ül az oltári nagy kupleráj kellős közepén, üres, fehér üvegek, csikkek, szemét között, iszonyat...  ˝Ha nem mozdulok meg rögtön, végem,˝ döbbenek rá, miközben végiggondolom az utóbbi három nap részeg reménytelenségét, ezt a fizikai és szellemi és metafizikai reménytelenséget, amit az ember nem tanul meg az iskolában, akárhány könyvet olvasson is az egzisztencializmusról vagy a pesszimizmusról, akárhány köcsög látomásgerjesztő Ayahuascát igyon is meg, akármennyi meszkalin-tablettát szedjen is be, akármennyi peyotét szippantson is fel az orrába - Az az érzés, amikor felébredsz és félsz, hogy elvisz a rettenetes, nyálkás halál, ami úgy csöpög mind a két füledből, mint az a különösen vastag póknyál-fonadék, amit némelyik trópusi ország pókjai köpnek az áldozataikra; az az érzés, amikor úgy érzed, púpos hátú mocsári szörnyetegként nyöszörögsz a föld alatti posványban, és inad-szakadva húzol valami súlyos forró terhet a semmibe; az az undorító érzés, mintha bokáig tocsognál a fortyogó disznóvérben, mintha derékig ázva csücsülnél egy nagy fazék barna, szutykos-zsíros mosogatóvízben, amiben már nyoma sincs a mosogatószer buborékjainak - Az arcról, a saját arcodról, amit a tükörben látsz, elviselhetetlen szenvedés csorog; úgy elkínozta, úgy elcsúfította a fájdalmas szomorúság, hogy már sírni sem tudsz érte, hogy is lehetne sírni egy ilyen ocsmány, egy ilyen véglegesen elvesztett valamiért, aminek már az égvilágon semmi köze nincs az elmúlt tökéletességhez, és így nem méltó sem könnyekre, sem semmi másra: mintha hirtelen William S. Burroughs Idegenje jelenne meg a képed helyén a tükörben - Elég! ˝Ha nem mozdulok, végem˝ úgyhogy fogom magam, talpra szökkenek, aztán fejenállás, hogy némi vér csorogjon az agyamba, irány a tusoló a folyosón, friss póló, zokni, alsónemű, gyors pakolás, hátizsák a vállra, aztán irány a hűvös szeles utca; végigalszom az utat, és ahogy felébredek, már valamivel tisztább fejjel, legnagyobb elképedésemre tengeri levegő szagát érzem. Valaki megrázza a vállamat, ˝Végállomás, San Francisco.˝