Depressziósan ébredtem. Felnéztem a plafonra, pontosabban a plafonon lévő repedésekre. Azt láttam, hogy egy bölény épp nekiront valaminek. Azt hiszem, a valami én voltam. Aztán láttam a kígyót nyúllal a szájában. A rolón át besütött a nap a hasamra, és a sugarak horogkeresztet formáltak rajta. A nyakam merev volt.. Felkeltem és betámolyogtam a fürdőszobába. Utáltam a tükörbe nézni, de mégis belenéztem. A tükör egy depressziós, vereséget szenvedett ember képét mutatta. A szemem alatt hatalmas táskás lógtak. A szemgolyóm gyávaságot tükrözött, olyan volt, mint egy rágcsálóé, amit sarokba szorított a macska. A bőröm, úgy tűnt, már rég feladta. Mintha régóta utált volna rajtam lenni. Úgy festettem, mint aki megőrült. Szörnyű. Gusztustalanul néztem ki. Megtaláltam a fogkefémet, megnyomtam a tubust. Túl sok jött ki. A fele fennakadt a fogkefén, a másik fele lebucskázott a mosdóba. Olyan volt, mint egy zöld féreg. Amennyit fel tudtam szedni az ujjammal, azt rákentem a fogkefére, és végre elkezdtem mosni a fogam. Átkozott fogak. Az embernek állandóan csak enni kell velük. Enni, újra és újra. Gusztustalan állatok vagyunk, piszkos kis szokásaink rabjai. Csak eszünk, vakarózunk, nevetgélünk és nemzeti ünnepeket tartunk.
Befejeztem a fogmosást, és visszafeküdtem az ágyba. Semmi energia, semmi erő nem volt bennem. Rajzszögnek éreztem magam, egy darab linóleumnak.
Úgy döntöttem, délig ágyban maradok. Lehet, hogy addigra a fél világ meghal, és akkor fele olyan nehéz lesz mindezt elviselni. Meg aztán lehet, hogy délre már jobban nézek ki, és jobban is érzem magam.
Megszólalt a telefon. Hagytam, hadd csörögjön. Reggel sose vettem föl a telefont. Az ötödik csörgés után abbahagyta. Újra egyedül voltam. Akármennyire gusztustalan voltam is, jobb volt egyedül, mint valakivel, mint bárkivel azok közül, akik odakint űzték a szánalomra méltó kis játékaikat, mutatták be sorba a cirkuszi mutatványaikat. Fejemre húztam a takarót, és vártam.