lágy napsütés, virágok, itt vagyok én, megyek végig az utcán, és arra gondolok, hogy engedhettem meg magamnak hogy bármikor is unatkozzak. miért próbáltam őrjöngéssel kárpótolni magam, mindenféle trükkel, amit az emberek azért vetnek be, mert semmit nem akarnak kevésbé, mint komolyan felfogni azt, ami van, pedig az rettentő sok, inkább társadalmi kérdéseken törik a fejüket, dühödten, meg - szintén dühödt - élvezeteken, olyan társadalmi problémákon, mint amilyen nekem a faji kérdés. nincs semmi értelme, a végén pedig éreztem, hogy a nagy önbizalom meg az aranyló reggel előbb-utóbb elillan, már kezd is elillani - az egész életemet olyanná tehettem volna, mint aznap reggel, egyedül a tiszta megértés, az élni és továbbélni akarás alapján, uramisten.. ez volt a legszebb, ami valaha is történt velem - közben pedig színtiszta aljasság...