'hát... lefeküdtünk'

ezt hallva, bár lépkedtem tovább, és a lábam alattam csak vitt előre, a talpam biztosan fogta a talajt. a testem azt élte át, hogy leolvad a mélybe, alámerül valami puhába, a semmibe - hirtelen olyan kietlenné váltak az utcák, a járókelők vadállatok, a lámpák olyan fölöslegesek, kár volt megvilágítaniuk ezt a... ezt a rohadt világot.

a macskakövön jártunk, amikor elmondta , nekem (lokomotív módjára) koncentrálnom kellett, hogy vissza tudjak lépni a járdára, rá se néztem - végignéztem az utcán, és gondoltam, gyorsan lelépek, ahogy a múltkor is tettem - de nem léptem le - csak azt mondtam 'nem akarok élni ebben a bestiális világban' - de olyan halkan, hogy alig hallhatta, és ha egyáltalán meghallotta, akkor se fűzött hozzá semmit, hallgatott..  aztán kibökött még néhány szót, de szaggatottan, dadogva beszélt - közben azért mindketten haladtunk előre...