Amikor eléred azt a pontot, amikor a bűntudat olyannyira felemészt, hogy szinte érzed, ahogy a csontjaidat marja, olyankor csak azt kívánod, bárcsak túl lennél már rajta, bárcsak gyorsan végezne veled. De nem, szépen lassan minden egyes porcikádban érzed, ahogy méregként szétárad a testedben, hogy sírni tudnál a fàjdalomtól és hogy legszívesebben kitépnéd a saját szívedet, odaadnád neki és azt mondanád, neked már nem kell. Ez az érzés szép lassan beépül az életedbe, kezdesz hozzászokni, egy idő után már nem is érzed azt a tompa lüktetést, azt a gombócot a torkodban, mikor a közeledben van. Már kezded jól érezni magad, már kezdesz felszabadultabbá válni, amikor jön egy újabb dolog, ami feltépi a régi sebeket, söt mi több, fokozza azokat. Egyre csak tornyosulnak a büneid, amíg a végén ki nem fakadsz magadból, térdre nem borulsz és könyörületért nem esedezel. Csak itt az a hiba, hogy az utolsó esélyeddel játszol és a fegyvert kivételesen a te fejedhez szegezik.