Ülünk a parton.
'Az élet szar.' és készen kell állnod, hogy bármikor felkerekedj, nekivágj a sehová vezető végtelen útnak, eltűnj egy hotelszobában, ami olyan undorító, hogy még te magad is vihogsz a közhelyen, félig behunyt szemmel, felpörögve valami durva cucctól, ami megadja neked a szükséges pluszt, hogy keresztülláss minden dolgok irgalmatlan semmiségén.
Kívántál engem, én nem kívántalak téged.
Egy percre meg tudtam feledkezni az emberekről, akik valahol máshol gürcölnek és izzadnak, kidolgozzák a belüket - és mindezt azért, pár rugóért, mi másért ebben az elcseszett világban, és a politikusokat az elkoptatott, álszent közhelyeikkel együtt, hánynom kell az egésztől, még itt a parton is, mert akármerre nézel, csak ezt látod. néznem kell, hát nézem.. csókolóztak és én teljesen elvesztem bennük. csúcs volt. közben eszembe jutott, hogy mennyire szerettem, de mégse voltam képes vele maradni, mert sohasem tudok, nem tudok tartósan szerelmes lenni valakibe, mert én az Egyetlenbe és az Összesbe vagyok szerelmes. de aztán a költészetre és a prózára gondoltam, hogy hogyan világosodna meg a világ, ha egyszer csak megtalálnám a megfelelő szót...

nagyon magányos lettem, még ott a parton is. valaki azt mondta nekem 'csajszi, keríts magadnak egy hapsit és  lazíts már!' és igaza van. ezt fogom tenni, mindig is ezt tettem, nem tudok megváltozni. vagyok, aki vagyok és ez minden, és a part meg az életnél is hatalmasabb folyó és a kavicsszemek, mind-mind egy csoda, gyönyörűség a létezés Mongóliájában. megfogott ez a szépség, komolyan, és visszahozott az Életbe.
de ezt a két embert elnézve tudtam, hogy egyedül vagyok, velük, de mégsem velük. sose csíptem úgy a férfiakat, nem úgy, ahogy ők, ez nem az én világom, szóval velük voltam, de mégsem velük, és ők megértették ezt, és ez jó volt, és elmozdulnék tovább, otthagynám őket, ahogy mindig tettem, ahogy mindig mindenkit ott kellett hagynom.