nem, nem becsmérelem és átkozom tovább ezt az istenverte földet, csak imádkozom és könyörgök azért, hogy erőt találjak magamban ahhoz, hogy megőrizzem az arcod, megakadályozzam, hogy valahogy elillanjon előlem...
vajon képesnek kellene lennem arra, hogy visszaemlékezzek arra, ami már olyan távol van a nyomorult célomtól, hogy a pozitív részleteit képtelen lennék előtérbe helyezni, ha létezne a híd, amin keresztül visszamehetek, mert időközben az akkori önmagam valamennyi molekuláját elvesztettem, méghozzá úgy, hogy megvilágosodásuk pillanatát meg se ízlelhettem.